Pergel Antal

1958-ban Budapesten születtem. Szüleimmel és húgommal Ercsiben éltem, így a Duna szeretete és tisztelete sok szempontból meghatározóvá vált az életemben. Az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló tanárok tanítottak, mint például Somfai István, Rózsa Józsefné dr. Szalay Jenő, dr. Szerényi Gábor, Dizseri Sándor. Mivel leginkább a történelemhez vonzódtam, a gimnáziumban végleg eldőlt, hogy ezzel kapcsolatos hivatást választok. A Szombathelyi Tanárképző Főiskolán történelem tanár és népművelő szakos, majd az ELTÉN középiskolai történelem tanári diplomát szereztem.
1983-tól másfél évig sorkatonai, illetve tartalékos parancsnoki szolgálatomat töltöttem, ami katonatörténetek szinte kifogyhatatlan forrása lett.
1985-ben megnősültem és Érdre költöztem. Feleségem magyar-angol szakos tanár. Két fiammal, menyemmel és unokámmal élünk. Dolgoztam három műszakban, majd könyvtárosként és népművelőként, ezt követően pedig közel huszonöt évig történelem tanárként. Szerettem tanítani, iskola igazgatóként azonban úgy éreztem, hogy egyre kevésbé tudom önmagamat megvalósítani. Mindig is érdekeltek a történelem kevésbé ismert területei, ezért igyekeztem ezeket kutatni. A levéltári kutatás ugyanolyan izgalmas munka, mint a detektív nyomozó munkája. A múlt nyomait keressük, s ha megtaláltuk, megpróbáljuk közkinccsé tenni. Könyvem jelent meg a második világháború magyar-finn kapcsolatairól, és elkészültek a magyar-török és a magyar-japán kapcsolatokról szóló könyvek kéziratai is. Középiskolásként kezdtem érdeklődni a japán kultúra, ezen belül a japán irodalom iránt. Kedvenc olvasmányaim voltak Akutagava Rjunoszuke novellái, amelyekből különleges, keleti filozófia áradt. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy néhány évvel ezelőtt írtam néhány haikut, amelyek közül kettő a Napút irodalmi folyóiratban megjelent. A történelmi kutatás mellett számomra az irodalom mindig is a kikapcsolódást jelentette, a haiku pedig azt a különleges kihívást, hogy miként lehet tizenhét szótagba belefoglalni a pillanatot és az örökkévalóságot. A magyar nyelv csodája, hogy ez az alapszókincsből megvalósítható. Az „Érdi Irka” alkotóival véletlenszerűen kerültem kapcsolatba, de megismerve szándékaikat és kreativitásukat köztük maradtam, ők pedig befogadtak.
Úgy gondolom, hogy minden embernek nem csak élnie, hanem valamilyen szinten alkotnia is kell, s ki kell használnia a rendelkezésére álló időt. Az ember ugyanis törékeny lény, „Napból született, szél messzi útra fújta cseresznyevirág.”